A magyar média jövője. A kultúra mint a demokrácia lelkiismerete

A hozzáférés demokratizmusa. Szembenézés a demokratikus kultúra normarendszerével és etoszával

A demokratikus kultúra kérdése

demokratikus-kultura.gifA magyar média jövője nem a képernyőn tetszelgő politikusok és buta sznobok ügye. A médiarendszer megújulása annyit jelent, hogy végre megérkezik a jelen társadalomba, otthagyja a késő Kádár-kor rettenetes ízlésvilágát és antidemokratizmusát. Minden olyan intézmény, amely ezt a folyamatot segíti: hasznos. A magyar médiarendszer többé nem lehet az elit belügye. Átalakításával a Kádár-kor utolsó kulturális iszonyata tűnne végre el.

Ez az írás 10 évvel ezelőtt, 2007-ben jelent meg az azóta megszűnt Hírszerző portálon. Hogy a helyzet milyen irányban változott azóta, ki-ki döntse el saját tapasztalatai alapján.

A nyilvánosság szerkezetének átalakítása a nyilvánosság szerkezetének a része: azaz olyan gyakorlati cselekvés, amelynek szimbolikus ereje, lehetséges kulturális tőkéje vitathatatlan. Azoknak az intézményeknek a sorsa, amelyek a nyilvánosság szerkezetét megjelenítik, fenntartják, a magyar demokrácia megkülönböztetetten fontos kérdései. Amiről szó van, az semmi egyéb, mint a demokratikus, nyilvános közkultúra normáinak megjelenése a kulturális térben, vagy épp azok értelmezhetetlenné válása.

Azaz: ezek az intézmények definiálják a hozzáférés technológiáit, illetve jelentős mértékben hozzájárulhatnak a magyar nyelvű tartalmak gazdasági hátterének megteremtéséhez. Bármilyen szerkezeti átalakításra is kerül sor, annak céljai között ott kell, hogy szerepeljen a kortárs média kulturális forradalmának elősegítése.

*

Nem tudom, hogy mindazok, akik az utóbbi napokban a Hírszerzőn nyilvánosságra került, amúgy példátlanul centralizáló és értelmetlen állami vízfejet teremtő szerkezeti átalakításokra vonatkozó javaslatokat megtették, mennyire voltak a tudatában annak, hogy itt nem a "pártok közötti egyeztetés" a kérdés, hanem egy társadalom önreprezentációs, tematizációt és marginalizációt, a hozzáférés demokratizmusát, dinamizmusát egyaránt meghatározó meta- és megagépezetének megtervezése. S ugyan persze, törvénytisztelő állampolgárként mélységes bizalmam van (értsd: inkább volt) a parlamenti pártok működését illetően, de mindez tényleg nem csak rájuk és a mögöttük álló érdekcsoportokra tartozó kérdés.

Mert lássuk be, ami 1997 óta a magyar médiavilágban zajlik, az egyetlen, azaz egyetlen szempontból kielégítő: a pártok reprezentációjának szempontjából. Kicsit nyersebben fogalmazva, mindaddig, amíg a kereskedelmi televíziók az épp szükséges mértékben depolitizálhatóak, illetve a kulturális állampolgárság dimenziói helyett a fogyasztók gyors kiszolgálásában érdekeltek, az MTV teljes mértékben zsarolható, s a pártok, ha kedvük szottyan, időnként zsarolják is, addig ezek a szervezetek ellenérdekeltek a nyilvánosság szerkezetének átalakításában.

*

Úgy becsületes, ha megírom, hogy erre a szomorú és szorongató következtetésre nem pusztán az íróasztal mögött ülve jutottam. Az elmúlt években számos vitában vettem, vehettem részt, beszéltem, beszélhettem döntéshozókkal, s azt kellett tapasztalnom, hogy minden egyes fél végtelen jóindulata ellenére, a médiarendszer reformja odébb van, mint valaha. S nem azért, mert miniszterek, tanácsadók, államtitkárok, kormánypárti és ellenzéki tagok jó, vagy rossz emberek, hanem azért, mert kényszerűen kiszolgálják azt a hatalmat, amelyből élnek, s amelynek védettjei, részesei, kiváltságosai.

Nincs is ezzel semmi baj. Nincs, addig, amíg a társadalom különböző csoportjainak érdekei és a demokratikus kultúra eszményének elkötelezett pártok érdeke a gyakorlatban - legalább részben - egybeesik. Az a rendszer, amelyben a jóléti társadalmak médiahatóságai kialakultak, erre az egybeesésre épült - s nem ok nélkül, és gyakran sikerrel. Külön elemzések kérdése, hogy nálunk ma miért nem működik mindez, de attól tartok, hogy a teljes társadalomtudományi összefüggésrendszer felvázolása meghaladhatja a Hírszerző olvasóinak s szerkesztőinek türelmét.

E helyt most arról kellene beszélnünk, hogy mit jelent a politikai osztály önérdekének szembekerülése a demokratikus kultúra normarendszerével és etoszával.

Mindenekelőtt a kedves olvasók gondoljanak arra, hogy hány alkalommal ültek úgy a képernyő előtt, hogy annak nyomán, amit láttak, magukban azt kérdezték: vajon hol van a médiahatóság? S valóban: hol van, hol volt az ORTT akkor, amikor; amikor akarva-akaratlan, gyakran inkább tudatlanságból, mint rosszindulatból, a televíziók és rádiók naponta vették semmibe az állampolgári egyenlőség, a szegénység méltóságának eszméjét, amikor naponta látják, hogy a rasszizmus számtalan diskurzusa van jelen a mediális életvilágban.

*

A magyar televíziók és rádiók nagy részének az emberi egyenlőségről, méltóságról alkotott fogalma, szerkesztőinek tudása nemegyszer rosszabb állapotban van, mint az a társadalom, amelyben amúgy élünk. S nem, hangsúlyozom, nem a "bulvár média" megjelenéséről beszélek - egyetlen pillanatig sem. Sokkal inkább ama tett értékű szavakról, azokról a határokat teremtő szavakról, amelyek például elkényeztetett és mindig panaszkodó értelmiségiek szájából hangzanak el.

Ugyan kit érdekel, ha a különféle kerekasztalok, talk show-k, azaz a szűklátókörű, gőgös emberek, polgárok (sic!) a nárcizmus mániákusainak műsoraiban miként beszélnek a magyar romákról, a nőkről, a szegényekről, a kapitalizmus veszteseinek tömegéről, ha tetszik, a kortárs többségi társadalomról.

Az ORTT, amely - ebben igaza van a titkos tervnek - már rég nem érdemli meg a hatóság nevet, soha nem védte meg azokat az embereket, akiknek semmi esélyük arra, hogy megvédjék magukat. S ez a minimum lett volna. Mert a média - ha ésszel használják - nem pusztán a mechanikus reprezentációk, hanem a dinamikus kulturális forradalmak nagyszerű terepe, olyan lelkesítő játéktér, amelyben a nyilvános közkultúra létrejöhet.

*

A demokratikus nyilvános közkultúra annyit jelent, hogy egy társadalom médiarendszere által teremtett konstrukció tágabb kulturális tér, mint a sikeres fogyasztók kiszolgálását kizárólagosnak tekintő jelenlegi kereskedelmi / és részben közszolgálati televíziózás világa. Azaz a demokratikus kultúra arra való, hogy olyan emberek számára is megteremtse az önazonosságot építő diskurzust, akik - megint mondom - épp nem gazdagok.

Ha jól összeszedem az emlékeim, akkor a Provokátor című dokumentumsorozat mellett az esztétikailag valóban sajátos Életképek című sorozat az, amelynek szerkesztői tovább látnak az orruknál. (A Duna tévé igazi kivétel: ebben a műhelyben a kétségbevonhatatlan tisztesség, a televízió emancipatorikus használata illetve az esztétikai konzervativizmus egyszerre van jelen. Olyan tévé ez, amely képtelen élni a médium saját lehetőségtartományával - merőben szakmai okoknál fogva.)

Miközben mindezek a televíziók folyamatosan olyan sorozatokat vetítenek, amelyekben a demokratikus kultúra: tehát a globális kapitalizmus gyakran radikális önkritikája igen erőteljesen van jelen. Ugye sokan nézik a Született feleségek című sorozatot, s tudják, mire gondolok? A metsző gúny, a paródia, az önleleplezés eme mesterművére. Ugyan hol van hasonló elmeélnek, bocsánat a kifejezésért: metatextusnak nyoma a kapitalizmus két magyar saga-jaban, a Barátok közt és a Jóban-rosszban amúgy őszinte világában: ahol a bűn magától értődősége mintha Fichte normáinak felelne meg. A Titkosszolgálat, vagy a Kemény zsaruk című sorozat társadalomkritikai erejét mindazok megértik, akiknek az ilyesfajta élményekben a mai magyar társadalomról soha nem lehet részük.

*

A magyar médiavilágnak valóban arra van szüksége, hogy újra szabályozzák. Nem pártok és buta sznobok, szűklátókörű kispolgárok igényeinek megfelelően, hanem a kortárs társadalom demokratikus normáinak megalkotása érdekében. Amúgy, eltekintve a magyar médiahatóságoktól, úgymond mindenki (értsd: sokan) tudják, hogy a médiarendszerek épp erre is valóak. Mindennek semmi köze az álságos magyar "közszolgálat" versus "bulvár" vitához, aminél nincs semmi értelmetlenebb. A kortárs, demokratikus kultúra - lásd a fenti példákat - igencsak alkalmas lehet arra, hogy segítséget nyújtson megannyi konfliktus és rossz érzés konstruktív, vitaképes, diszkurzív identitássá formálásában, a társadalmi párbeszédek kialakításában.

A magyar média jövője tehát nem önmagukat a képernyőn látni kívánó politikusok és buta sznobok belügye, de nem ám. A Kulturkampf lényege ez. A médiarendszer megújulása annyit jelent, hogy - legyen az kereskedelmi, vagy közszolgálati - végre megérkezik a jelen társadalomba, otthagyja a késő Kádár-kor rettenetes ízlésvilágát és antidemokratizmusát. Minden olyan intézmény, amely ezt a folyamatot segíti: hasznos. Minden olyan médium, amelynek tükrébe pillantva a jelen konfliktusaiban élők magukra ismerhetnek önfelszabadításuk küzdelmében – közszolgálati.

A magyar médiarendszer többé nem lehet az elit belügye. Átalakításával a Kádár-kor utolsó kulturális iszonyata tűnne végre el.

György Péter